Százmillió derék indián emlékére
Hol zúg ma még a végtelen vadon,
hol bölény árnya fut a dombokon?
Hol száll a sas a kék egek felé,
hol zeng az ősök szent regéje még?
Csak hallgatás. Csak néma rengeteg.
A lomb között eltévedt szellemek
keresik azt, mi vissza már nem tér:
egy nép szívét, egy letűnt reményt.
Nem egy csatában dőlt el annyi lét,
nem egy villám hasítá szét a a lét egét.
Lassan lopózott minden alkonyon
a halál végig száz meg száz nyomon.
Előbb a láz. Az éh. A lánc. A vér.
Azután csend... mely mindörökre él.
S ahol tegnap még gyermekdal zenélt,
ott ma a szél siratja egy kis indián nevét.
Ki venné számba a fájó könnyeket
Ki mérhetné meg asok megtört életet?
A szám hideg. A veszteség örök.
Egyetlen könny is csillagként örök.
Mert minden ember egy külön világ,
egy felkelő nap, egy virágos ág;
ha egy lehull, az égbolt is szegény,
s halványabb lesz az alkony fényszegély.
Nem bosszúért zokog a föld pora,
nem újabb vért kíván a hant soha.
Csak azt kéri a jövendő fia:
ne legyen több a gyűlölet joga.
Hogy írja meg a krónikás a múlt
minden sebét, mely vérzőn ránk borult;
s ne csak a győztes arca nézzen ránk,
hanem a vesztes könnyes homlokán.
Mert addig él a nép, míg él neve,
míg dal fakad az emléke felett;
de ahol a múlt sírját sem lelik,
ott lassan a jövőt is elveszik.
Ó ember! Testvér minden földi nép,
egy vérből sarjad minden nemzedék.
Ki másnak gyújt pusztító máglyatüzet,
önnön egére is hamut ültet.
Hajtsunk fejet a néma hant felett,
hol annyi álom porba temetett.
S tanuljuk meg, míg dobban még szívünk:
mások halálán sosem győzhetünk.
Mert minden nép az Isten húrja volt,
egy hang a nagy, örök harmóniából.
S ha egyet elszakít a vak keze,
szegényebb lesz az egész mindenség-zene.
Kép: Szász Zsolt · MI Galéria
LYRA
