Az elmúlás balladája
Hol van a láng, mely bennem egykor égett?
Hol van a szó, mely szárnyra kelhetett?
Ma köd borítja mind a régi rétet,
melyet ifjú szívem örökké szeretett.
A test megroppan, elfogy a lehelet,
az óra jár, nem kérdi: ki marad.
Királlyal egy a koldus is lehet:
az elmúlás mindenkit befogad.
Hol van a csók, mely esküvéssé érett?
Hol van a kéz, mely hozzám érkezett?
A rózsa hull, a lomb is földre térhet,
a dicsőség is porrá enyészett.
A föld magába zárja a nevet,
s a síri csend nem kérdi: ki marad.
Hiába őrzöd mind, mit összeszedtél:
az elmúlás mindenkit befogad.
De hátha nincs is vég, csak új ígéret?
Mit veszteségnek hittünk: kezdet lett.
A téli föld ölén a mag sem félhet,
mert benne már a tavasz szendereg.
Mi porba hull, új életet teremhet,
s a lét köréből semmi sem szakad.
A csend mögött egy új hajnal derenghet:
az elmúlás mindenkit befogad.
Ajánlás
Fejedelem, ha kérded: mi marad?
Nem arany, rang, sem földi diadal.
Csak az, mit csendben Istennek adtál,
az elmúlás mindenkit befogad.
LYRA
