Metszetek
Alpha.
Hajnali harmatban mosakszik a föld,
szél ringat lombot, fény simít eget,
minden levélben tiszta rend ragyog,
Ott még az élet önmagával azonos lehet.
Magányában szelíd bárány az ember,
csendben hordozza isteni arcát,
de ahol sok szív egyszerre dobban,
Ott már a küzdelem írja a sorsok dalát.
Béta.
Kívül az arcom égbolt-tükör,
derűs kékjén madár suhan,
szavaim fényből szőtt hidak,
Melyeken énem nyugalma felzuhan.
Mosolyom halk, mint az esti szél,
lágyan ringatja a jelent,
s mint tó tükrén a holdsugár,
Úgy simul rám a tiszta csend.
Gamma.
De benn, hol nincsen hajnal még,
időtlen árnyak járnak át,
kopott falak közt visszhangzik
Egy régi, elnémult világ.
Ott csillag nem gyúl, csak parázs,
s a csend is súlyos, mint a kő,
az ég szürkére fakul bennem,
És kérdés lesz-e még szép jövő.
Két part között feszül a lét,
fényből szőtt, halk pillanat,
bent ragyogni még tudok,
De kint csak ázok-fázok,
Ridegen gomolygó felhők alatt.
Kép: Szász Zsolt · Digitális Galéria
LYRA
